Forog az Idő kereke, szép lassacskán jár az óramutató, nem áll meg egy pillanatra sem. Elolvad a hó, kinyílnak a réten a mezei virágok, beérik a termés, aztán elindulnak a költöző madarak, hogy mire mindent újra beborít vattatakarójával a hó, biztonságban legyenek.
De vajon honnan tudja az Idő, hogy most éppen hol tart? Tavasz van? Nyár? Esetleg Ősz? Ne adj Isten, Tél?
Az erdő közepén – hegyen innen, völgyön túl – élt egy különös emberke. Se nem kicsi, se nem nagy. Se nem sovány, se nem kövér. Se nem vidám, se nem szomorú (bár a legtöbbször inkább kicsit morcos formát mutatott). Első pillantásra valóban emberformának látszott, ennek ellenére mégsem az volt. Az erdő lakói jól ismerték.
Ő volt az Időmester.
Mikor elérkezett az idő, az ő utasítására vonult vissza duzzogva a morc Tél, hogy a hetyke Tavasz fütyürészve, ferde sapkával a fején hirtelen csak megjelenjen a dombok között, rétek végeiben. S miután a lusta Nyár szétterült az erdő fái alatt, s megérlelte a búzát, s neki is kitelt az ideje, az ő parancsára adta át a helyét a színes gúnyás, sietős Ősznek, aki megvámolta a határt, az erdőt, vitte magával a fák leveleit, madarak énekszavát. Aztán egyszer csak megint hallatszott a jól ismert dörömbölés, ami jelezte: az örökké mogorva Tél kampósbotjával veri a mező ajtaját, bebocsátást követelve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése