Isten hozott, Kedves Olvasó! Megérkeztél a Mecsekbe. Annak is az észak-keleti szegletébe, egy Kárász nevű falucskába. „…a már Tolna felé szelídülő baranyai hegyek közé szorult falu úgy bukkan ki a dombok és erdők közül, mintha egyenesen szelíd népmesék ölében ülne…” – írja a településről Török Sándor meseíró a 30-as évek derekán.

Ezen a mesés mecseki településen nőttem fel és élek közel 50 esztendeje. Itt, ahonnan a falusi nyaraltatás egy világias gondolkodású papnak köszönhetően elindult ország hódító útjára a két világháború között. Itt, ahol minden utcasarokra jut egy anekdota, kárásziasan huncutság. Az, hogy gyermekkoromat abban az egykori malomban töltöttem, ahol egy évszázaddal ezelőtt megszületett a MADARAK ÉS FÁK NAPJA, s a hegyen túl ott roskadozik a Márévár, csak megerősíti a késztetést, hogy meséljek. Meséljek kis települések kulturális örökségéről, hegyek-völgyek természeti kincseiről. Rókákról-hollókról, koboldokról-lidércekről, angyalokról-boszorkákról, mesterekről-remetékről… Az erdő népéről.

Nem tudok annál jobb ötletet elképzelni egy-egy mese alapjának, mint ami az adott település helytörténetében gyökerezik, hiszen azt maga az Élet szülte és az Életnél nincs bölcsebb tanítómester. Bár, az sem elhanyagolható érzés, mikor a Mecseket járva egyszer csak megdobban az ember lába alatt a hegy szíve. Ilyenkor nagyon résen kell lennem, mert biztos lehetek benne, hogy egy új mese van születőben.

MISZTIKUM. Így hívják ezt a kifogyhatatlan ötlettárat, ahová évtizedek, évszázadok, évezredek rakták le tanulságaikat. A világ legcsodálatosabb ötvözete. Tartalmaz kemény vasat, puha anyaföldet, illékony varázslatot. Szétmorzsolódott köveken, elkorhadt fatuskókon vannak a misztérium nyomai. Emberi szem számára láthatatlan tündő-írással festették rá, erde-jelekkel vésték belé a mesterek és a remeték bölcsességét. Még van olyan forrásvíz, mely, ha ráloccsan, láthatóvá válik az írás. S én tudom, hol találhatók ezek a források. Megtanultam olvasni a tündők jelét, kibetűzni az erdék rovását. Így csak le kell nyúlnom a kő után, megpihenni egy fatuskón.

A Bölcsek szerint az Élet értelme a boldogságkeresés. Én akkor vagyok a legboldogabb, ha mesét írok. S ha a könyveim által ebből az érzésből valamit át tudok adni, az külön öröm számomra.

A manófaktúra munkái hasonlóak a helyi-, illetve a kézműves termékekhez: kevés példányban készülnek és a boltokban nem megvásárolhatók. (S így a bemutatkozás vége felé azt is bevallom súgva, hogy a mese csak ürügy. Eszköz arra, hogy felhívja a figyelmet a Teremtő Természet ős-erejére.)

Regöljünk…


MESEGYÁR /Manófaktúra/


MADÁRHÁZ


MADÁRHÁZ című írásom egy valóságalapon nyugvó, épp ezért kissé szubjektív mese. Szerencsém volt a Mecsek talán legszebb falujában eltölteni a gyermekkoromat, ahonnan a magyar természet- és a honi madárvédelem elindult, a fészekodú meghonosítója élt, és ahol a több európai világkiállításon díjnyertes Első Magyar Fészekodúgyár működött, sok tárgyi emléket hagyva maga után. Mesém fő témája ennek a bizonyos Kühnel Mártonnak, a magyar természetvédelem egyik úttörőjének az ifjonti éveivel foglalkozik, aki Herman Ottó és Csörgey Titusz útmutatásai alapján végezte későbbiekben a munkáját. Az egykori malom-kertben szüleim gondoskodásának köszönhetően máig fellelhetőek a több mint 100 éves, eredeti madárvédelmi eszközök közül jó néhány. Ezenfelül az írás kitér arra a furfangos plébánosra, aki a környéken a két világháború közt beindította a falusi nyaraltatást, melynek bölcsője hazánkban először itt ringott, s melynek örökségével Kárász ma is jól sáfárkodik. Ebben a témában ugyancsak máig fennmaradt számos írásos anyag nyújtott kapaszkodót. A mese egészébe pedig beleszőttem az általam gyűjtött huncutságokat, amelyek az állandóan jelenlévő népi, paraszti humort hivatottak képviselni. Tulajdonképpen nekem nem volt más dolgom, mint néha-néha leülni a Kühnel-kertben a hárs alatti padra, s hagyni, hadd hálózzon be a múlt késztetése.

Történethez a rajzokat Pál Rita pécsi grafikus készítette. A helytörténeti mese 2007-ben magánkiadásban 100 példányszámban jelent meg, s napok alatt elfogyott.


AZ ERDŐ ÍZE


A legkedvesebb históriám megszemélyesítője sokáig egy zsebkendő volt. Egy gyerekzsebkendő. Az a régi, kisformájú, hímzett szegélyű. Fehér vászon volt az anyaga, erre hímezték a történetet. A zsebkendő közepén egy gomba állt – piros-fehér pöttyös légyölő galóca –, előtte a padon egy törpeforma alak ücsörgött, mellette harangvirág és szamóca. Ezt a zsebkendőnyi gombaházat képzeltem el különböző szituációkban. A manó gyűjti a szamócát, ebből itókát készít, aztán a harangvirággal csenget az erdő állatainak, hogy kész az innivaló, jöhetnek kóstolni… stb. Szóval, ezerkilencszázhatvan valahányban egy zsebkendőnek köszönhetően megszületett az első mesém, melyet gyermekeim részére az idők folyamán számtalan variációban meséltem már el, de hogy papírra vessem, kellett rá várnom több, mint 40 évet.

AZ ERDŐ ÍZE című könyvet a 6-12 éves korosztály részére szántam, hagyományos meseelemeket felhasználva (manók, tündérek, rókák, nyuszik…, azaz: az erdő népe). A Mecsekben létezik egy kis gyár, ahol a manók mindenféle finomságot készítenek az erdőben fellelhető dolgokból. Medvehagyma, gyógynövények, szamóca, szarvasgomba, stb. Mindig az évszakoknak megfelelő zöldfélét dolgozzák fel a körülöttük lévő állatkák segítségével. Az ezekből készült termékeket el akarják adni az embereknek, hogy a kapott pénzből az „Az Gyár”-at felújítsák, mert egy picit már öreg. Valamiért azonban ez sosem sikerül nekik.

Az 56 oldalas mesét illusztráló, közel 70 db rajzot szintén Pál Rita készítette.

A könyvbemutatóra hol másutt kerülhetne sor, mint 2011. július 2-án a kárászi Gombafesztiválon.


APRÓNÉPEK ORSZÁGA


Mint a legtöbb gyermeket, engem is különös gonddal foglalkoztatott az emberi szem számára láthatatlan világ, melyet a gyermekek valamilyen szinten még érzékelnek. Ez az érdeklődés – szerencsére – felnőtt koromra is megmaradt. Luca lányom egész sokáig „aktív párbeszédet” folytatott különböző tündér-barátaival, mely szintén nagyon inspirált.

Az APRÓNÉPEK ORSZÁGA mindenképpen a legkisebbek részére készült. Kíváncsi voltam, vajon az ő számukra is tudok-e mesét fabrikálni. Miután felvázoltam a történetet és akartam volna kibontani az egyes részeket, rájöttem: ha tovább dolgozom a szövegen, az olvasók korhatárát óhatatlanul feljebb kell tolni. Így alakult, hogy Rita a mese vázára készítette el a rajzokat, amely aztán némi csiszolással maradt a végleges szöveg. Az, hogy a mesekönyv ilyenné formálódott, mindenképpen az ő érdeme.

A történet első felében ezt a bizonyos emberi szem számára láthatatlan világot mutatom be a négy elem (tűz-víz-föld-levegő) segítségével. Manókat a földalatti munkájukban, a tündérek fajtáit, az angyalok feladatát, stb. Majd a második részben különböző helyzetekbe hozom ezeket a kis lényeket, mivel tündérországot megpróbálják többen is elfoglalni. A könyv végét kortalanítottam, így csempésztem át a mesét a jelenbe.

A mese helyszínét Alsómocsolád adja, mely az Óperenciás Tavak mellett, Hetedhét Hegyhát tövében fekszik, s mely falucska mesébe illő, mégis nagyon valóságos.

Köszönettel és mély hálával tartozom White Eagle indián spiritisztának, a Fehér Sas Páholy vezetőjének, aki fellebbentette a fátylat és megmutatta az országot.

A mesekönyv bemutatójára szeptember 8-án kerül sor Alsómocsoládon.


AZ IDŐMESTER


Az Erdő Íze mesémből pár képi gondolat kimaradt. Míg a Kelet-Mecseket jártam, folyamatosan éreztem, hogy valami még ott motoszkál bennem, csak némi segítség kell, hogy megtaláljam, mi az. Így vezettek el a lábaim a Dobogóhoz, amely aztán AZ IDŐMESTER helyszínét adta. A hely varázsa pillanatok alatt segített a mese beindításában.

Ha időről van szó, óhatatlanul felmerül a kérdés: ki az időrabló? Aki sietteti, vagy aki lelassítja az időt? Honnan tudja a Tavasz, a Nyár, az Ősz és a Tél, hogy mikor kell megérkeznie? S mi lenne, ha mondjuk, a Nyár helyett a Tél érkezne meg? Ilyen és ezekhez hasonlatos kérdésekre próbálok meg választ adni a mesében.

A négy hónap bemutatása adja a történet alapját. Egy év leforgása alatt mutatom be a Természet és Erdő Népe közötti igen szoros, szereteten és barátságon alapuló kapcsolatot.

Az illusztrációk elkészítésére Borbás Zolit kértem meg, aki azonnal igent mondott a felkérésre. Kemenceépítés közben szakított időt, hogy megrajzolja a Mester urat, Szél-pajtást, a Vőgyibanyát, a Komákat és a többi lényecskét.

A történet helyszínét a Dobogó és a Vörösfenyő környéke adja, így Szászvár joggal érezheti sajátjának a mesét. Ez egyébként külön öröm is számomra, mivel a település tizennyolc éve ad otthont a Keleti-Mecsek Egyesületnek, ezzel a kis ajándékkal búcsúzom a közel két évtizedes közös munkától.

A mesekönyv bemutatója augusztus 19-én lesz Szászváron.


MÁRÉ-VÁR


Egregy! Azok a búcsúk. S azok a karácsonyok keresztanyáméknál. A strand. A vár. Négy év az iskolapadban. Nagy barátkozások. Az első szerelmek.

A minimum, hogy egy mesével tartoztam Magyaregregynek. S jó tudni, hogy hozzátettem valamit ennek a hagyományaiban oly gazdag településnek a kulturális örökségéhez.

’97-ben készítettem az első leporellót a várról, teljes eufória volt. A második kiadványt már Szabó Dávid rajzai díszítették, mint ahogy a szóban forgó helytörténeti gyűjteményt is, melyben Müller Nándi fotói színesítik meg a múltat.

Mikor 2006 tájékán átírtam az eredeti regét, épp Kós Károlyba voltam beleszerelmesedve. Az országépítő-be, a Varjúnemzetség-be. Talán megbocsátható, ha „kóskárolyi” hangulatot szerettem volna teremteni. Persze nem sikerült, s ma már nem is bánom, talán így tudtam „császárleventésre” venni a figurát.

S az is biztos, hogy a vár számomra mindig több volt, mint egy műemlék.

„A Márék. Várdai család és Nagy Zsigmond. Fruzsina. Az álnok Bakics. Körbefognak a szellemek. Táncba hívnak. Akaratlanul is nem létező kardom markolata után tapogatózom. Nevekről, korokról, tettekről, életekről mesél a bolondos szél, ahogy próbálja tisztára mosni emlékeim. S miközben hallgatom a suttogást, bolond leszek tőle magam is.”


KORRÓ


Hollók.

Korrogás.

A hangutánzó szótól már csak egy lépés a cím: KORRÓ, ami egyben a mese hősének neve is. Amolyan mánfai Robin Hood. Csak épp nem a sherwoodi erdő, hanem a Melegmányi-völgy a birodalma. A történetbe beleszőttem a Kőlyuki-barlang és az Árpád-kori templom legendáját, természetesen saját szájízre igazítva.

Valamikor kora tavasszal kirándultam arrafelé. Hóvirág borított mindent. A zúgók teljes kapacitással működtek. A szendvicsemet frissen kihajtott medvehagymával tömtem tele. Azon meditálgattam, milyen jó is annak, aki „szabad”. Nem köti gúzsba, nem farigcsálja, nem festi szürkére a munkahely szükségszerű bilincse. Unalmas meló, gyenge képességű észosztók. Míg ezeken járt az agyam falatozás közben ott a zúgóknál, egy holló korrogott a fák között. Mintha csak azt mondta volna: „Mit károgsz itt, ember! Te papolsz szabadságról? Ki engedheti meg magának, hogy kedd délelőtt nyakába vegye lábait, az erdőben ebédeljen, s ne adj Isten, ha jön egy épkézláb gondolata, papírra vesse, s napokig azzal bíbelődjön?”

Tisztességgel megköszöntem a hollónak a helyreigazítást, hiszen már régóta jó barátságot ápoltam velük, s köztudott: bölcs népség, ajánlatos megfogadni tanácsukat. Tudtam, ha még teljesen nem is, de hamarosan olyan szabad leszek, mint ők. A madaraim.

Ez a mesenovella a szabadságvágyról szól. Egy kisfiú álmairól. Aki mindig olyan szabad szeretett volna lenni, mint a törpéi. Az indiánjai. A hollói. S ha bennem ekkora szabadságvágy él, vajon milyen lehet annak, kinek egy árnyalattal sötétebb a bőrszíne?

Már régen kacérkodtam a gondolattal, hogy egy meséhez az illusztrációkat gyerekek készítsék el. A fekete-fehér rajzok Ferencz Vera keze munkáját dicsérik, a borító Huszár Dávid alkotása.


ERDÉK ÉS TÜNDŐK



Manók és tündérek. Hányszor, hány helyen olvasni róluk. Meséim nagy részét is ezek a kis lények teszik ki. Nem csoda, ha egy idő után szerettem volna olyan neveket találni, melyekkel kiválthatom őket. Így született meg az ERDÉK ÉS TÜNDŐK. A természetjárók szerint az Óbányai-völgyben dobog a Mecsek szíve. Hová máshová tehettem volna az Erdék és Tündők lakhelyét, mint abba a völgybe, ahol a hegy szíve lüktet.

A Völgy sóhaja történet alapját a szóban forgó Völgy általam elképzelt eredetmeséje adja. Úgy alakítottam a mesét, mintha egy túrakönyv része lenne. Elindulunk a Völgy bejáratától térben és időben. Az itt fellelhető természeti kincsek adják az egyes fejezeteket, ahogy én nevezem: sóhajokat (Tündér-lépcsők, Csepegő-szikla, stb.). A történetben jelzés szinten szerepet kapnak a Kelet-Mecsek hegyei, a Zengő, a Hármas-hegy és a Dobogó, valamint becsempészetem a „Mecsek óriásai” népmonda figurákat is.

Kisújbánya ősi mesterségét a klumpakészítés adta, innen a Csodaklumpa története. Egyik kirándulásunk alkalmával Derksen Gyöngyi beszélt a klumpafaragó mesterekről. A mese egy pillanat alatt összeállt a fejemben, még Gyöngyi azt az épületet mutatta meg, ahol a múzeum lett kialakítva, nehogy teljes feledésbe merüljön ez az ősi szakma.

Óbányát régen messze földön híres fazekasok lakták. Mára kedvelt természet közeli üdülőfalu. Az egyik legnépszerűbb vendéghely az „Illatos ház”. Mezey Erzsébet legfőbb szolgáltatása az aromaterápia. Miközben beszippantottam az aroma-kamra falaiba helyezett illat-esszenciákat, körvonalazódni kezdett a mese. Mire búcsút intettem Óbányának, a történet szétterült az egész településen és megszületett az Illatos falu.

Papp Norbert festőművésszel a Szent György-hegy meséje hozott össze. Mikor elküldte az első illusztrációt, bennem maradt a szusz, s rögtön tudtam: a hegy összehozott bennünket.

A könyvbemutatóra augusztus 3-án kerül sor Kisújbányán.

VARÁZSPATKÓ



„Hiteles mese”, áll a könyv bevezetőjében. Hiteles, mert még egyik írásomban sem használtam fel ennyi történeti adatot. S mese, mivel soha nem alkalmaztam még ilyen erősen a varázslat adta lehetőségeket. Jól megkavartam a varázsüstöt.

Mikor Nagy Ildivel a jegyző asszony irodájában először szóba került a szászi vár történetének a lehetősége, a két hölgyemény jóvoltából rögtön tudtam, hogy meg tudok majd birkózni a feladattal, hisz, az alatt a bő egy óra ötletelés alatt annyi tippet adtak a mese megírásához, hogy nem volt kétséges: menni fog a dolog. Még ott megszületett a könyv első és utolsó mondata.

Unalmas az élet a szászi várban, véli Krisztina kisasszony, akit a nagyhatalmasságú püspök úr ide küldött a közelgő pogány veszedelem miatt. Ezzel aztán végképp oda szegény apát uram nyugalma; nem elég a török, még ez is tetézi a bajt.

Tilos a környező erdőkben a favágás, így Kispalkó, a falu kovácsa, kénytelen szenet hozni az elátkozott hegytetőről. Azonban ez nem olyan egyszerű, mivel az a hegy fura föld alatti szerzetek birodalma, akik nem egykönnyen engednek bárkit is a területükre. Kivéve az egy vajkos Márit, aki gombával fizeti a vámot. Márit, azaz a Vőgyibanyát, Az Időmester-ből már jól ismerjük, s ismerősként köszön a Mester úr is, aki, ha nagy szerepet most nem is kapott, annál fontosabb a jelenléte.

Megismerjük a szomszédos Móré vár rablólovagját és a vár völgyében élő boszorkákat, akik rikoltozás közben bármilyen bűbájra képesek. Táltos még egyetlen mesémben sem szerepelt. S noha, előzetesen ebben a történetben sem osztottam ilyen szerepet, egyszer csak ott repült, hófehéren, kihagyhatatlanul.

A VARÁZSPATKÓ-ban a klasszikus tündérmesék jól kitaposott, széles útját követtem, ahol törvényszerű, hogy az elkényeztetett várkisasszony és a szegény kovácslegény egymásba szeressen. Az is természetes, hogy felveszik a harcot a közeledő pogány hordával szemben. S az is egyértelmű, hogy ebben a csatában minden csodás segítséget megkapnak, hogy végül sikerrel járjanak.

Pályázati támogatásból folynak a várban a felújítási munkálatok. Részemről ennyit tudtam hozzátenni a renováláshoz.

Ha Az Időmester-t Borbás Zoli rajzolta, egyértelmű, hogy most is övé a színes cerka.



KÁRÁSZI HUNCZUTSÁGOK


15 évvel ezelőtt Papp Endre mutatott egy könyvet, amelyben egy település anekdotáit, érdekes történeteit mesélik el. Ilyet én is akarok! – volt az első gondolatom, miután kézbe vettem a kiadványt. Rövid időn belül összeültek Kárász nagy mesélői és egy demizson bor mellett elindult a sztorizgatás. A diktafon vette a vicces történeteket, nekem csak lejegyeznem kellett őket. Pár évvel később már én poénkodtam a kimaradt, illetve az újabb történetekkel, Drumi barátom pedig karikatúrákat készített a két kis füzethez.

2000-ben nyitotta ki Judit és Fritz a Pajtaszínház kapuját az első Elszármazottak Találkozó-ja alkalmából, ahol Rumi Laci ezekből a kis szösszenetekből rendezett egy csokorra valót. Az előadás sikere minden várakozást felülmúlt. Fritzivel majd összecsináltuk magunkat, hogy le ne szakadjon a Pajta, annyian voltak kíváncsiak a műsorra. A KÁRÁSZI HUNCZUTSÁGOK 4 „évadot” élt meg és az előadások színvonala nagymértékben függött Rumi Laci idegállapotától.

Folyamatosan ott motoszkált bennem: ezek a történetek – ellentmondva látszólagos könnyű fajsúlyuknak – komolyabb megjelenést érdemelnének. Drumi fia, Andris, ez alatt az idő alatt felnőtt a feladathoz, hogy átvegye apjától a cerkát. A régi és az új grafikák méltó kiegészítői a bolondos történeteknek. A könyv másik erőssége a fotó kiegészítés. Müller Nándi pár évvel ezelőtt lencsevégre kapta a települést, ebből válogattunk, valamint készültek újabb képek, s természetesen gyűjtöttem a régi felvételeket is. Jancsik Roland szerkesztő-grafikus pedig olyan köntösbe öltöztette mindezt a 80 oldalnyi őrületet, olyan összhangba hozta a látszólagos kavalkádot, hogy elképzelni sem lehet jobbat.

Azt hiszem, erre mondják: ez férfimunka volt!

A történetekkel remélem nem sértettem meg senkit. Ha mégis, augusztus 16-án – miután az ELSZÁRMAZOTTAK TALÁLKOZÓJÁN kiosztásra kerültek a könyvek –, a sarki kistornyúban elégtételt adok!



MÉZES-TANYA


Közel egy évig olyan vidékfejlesztési feladat tette ki a munkám oroszlánrészét, melynek egyik szereplője a méz volt. Kovács Dezső kollégámmal sokat gondolkodtunk, milyen hatásos marketingeszközzel lehetne több mézfogyasztásra ösztönözni a térségben élőket. A műhelymunkák alkalmával kiderült, szinte mindegyik méhész egyesület megkereste korábban a gyerekeket az óvodákban, iskolákban. Innen jött az ötlet: mi lehetne jobb egy mézet népszerűsítő kiadványnál a gyerekek körében, mint egy mesekönyv. A fent említett projekt folytatásaként fogant meg Dezső fejében a Mecseki Mézes Körút gondolata, melynek részét képezi ez a kiadvány.

Valami egyszerűt akartam, olyat, mely valamilyen szinten emészthető a legkisebbek számára is. Aránylag kevés szöveg, sok, színes kép, szolid terjedelem. Menet közben azonban a méhész tanácsadóknak köszönhetően kiderült, az eredeti szövegen jócskán váltóztatni kell, s bizony kihagyhatatlan a „szakmázás”. Már a projekt arculattervezésénél kiviláglott, komoly szakmai viták lehetnek például abból is, hogy a méhecskéket 4 vagy 6 db lábbal rajzolják meg. Az előbb már említettem: ez a mesekönyv a kisgyermekek részére készült, náná, hogy a méheknek két lábuk és két kezük van, amivel hol nektáros bödönt, hol lándzsát, hol pedig pólyás méhecskét tartanak.

Mikor írtam a mesét, véletlenül botlottam Ungvári Vera rajzaiba, aki, mikor nem az ELTE-n koptatja a bölcsészek iskolapadját, Baranyajenőn él és édesanyjának segít a bikali Reneszánsz Élménybirtokon. Az ő színes ceruzás képei tökéletesen tükrözik azt az egyszerű, tiszta, népmesékből építkező világot, melyet ehhez a meséhez képzeltem el.

Nem nevesítettem a szereplőket, hogy egységesebb képet kapjanak a méhecskék. Verától ennek az egységnek a megjelenítését kértem. A mesekönyv mondandóját is erre hegyeztük ki: „egységben az erő”. S mivel ebben a témában már megjelent pár mese – nem mi vagyunk az első méhecskék –, vigyázni kellett, hogy valami mással rukkoljunk elő az előttünk szólókhoz képest.

Helyi a méz, helyi a meseíró, helyi a grafikus. Talán ettől lett a MÉZES-TANYA olyan igazán „helyi termék”-es dolog. Megjelenés és könyvbemutató augusztus 16-án az orfűi Mézes-napon.



A BÖLCS REMETE


A mese Püspökszentlászlóhoz, illetve Hosszúhetényhez kötődik. A Zengő-hegy lábánál megbúvó, erdőkkel körülvett néhai falucska életében az idők során folyamatosan meghatározó szerepet játszottak a remeték. Ezt a tényt használtam fel a mese alapjának, hiszen gyermekkorom óta foglalkoztatott az arborétumban álló egykori remeteház.

A BÖLCS REMETE tanmesével az volt a szándékom, hogy vallástól és időtől függetlenül fogalmazzam meg a HIT jelentőségét egy ökumenikus tanmese keretében, amely néhol súrolja a teozófia határait a Természettel való szellemi, lelki összehangolás vonatkozásában. A 14 stációban ötvözni akartam a keresztényi eszméket és pogány hiedelmeket különböző keleti tanokkal. Vettem a bátorságot és randevút adtam egy személyben egy prófétának és egy sámánnak a szentlászlói Remete alakjában, miközben mindenekfelett ott lebeg az EGY Láthatatlan, akit/amit – mint megannyi mesémben – a Teremtő Természet személyesít meg.

A mese felvázolása közben akadt kezembe Kahlil Gibran bölcselete, amely aztán megszabta az irányt. Mikor 2009 koratavaszán elkezdtem gyűjteni a bölcsességek alapjait, rájöttem, hogy szinte mindegyik kis történet egy adott hónaphoz köthető. Így született meg a kalendárium-ötlet, amely az egész mesét keretbe foglalja, azaz: havonként egy-egy különálló mesét mutatok be, így a könyv olyan, mintha egy Kalendáriumot forgatna az ember. Az egyes történeteket pedig szétosztottam a Zengővidék települései között, miközben Pöspökszentlászló megmaradt középpontnak.

A szöveg javításában Tarbay Ede bácsi nagyon jó érzékkel nyújtott segítséget, dicsérő szavaiba néha még ma is belepirulok. Az illusztráció Pál Rita jutalomjátéka volt.

Talán ez az a mesekönyv, melynek a megjelentetéséhez a legtöbbször nekifutottam: Blankával, az Olvasókörrel, Nádor Erzsikével, Pap Csillával, Müller Zsuzsival, Papp Jánossal; felsorolni is nehéz. Végtelenül hálás vagyok a hetényieknek, hogy az egyik legerősebb mesémet végre kézbe lehet fogni!



KŐ ZSONGOR


Mindenképen azt akartam, hogy ezt a mesét mind a kővágószőlősiek, mind pedig a cserkútiak a magukénak érezzék. Talán nem gond a szőlősieknek, hogy egy szeletet átengedtek Cserkútnak. A nevükben is megköszönöm ezt a gesztust. Valahogy így éreztem kereknek a dolgot. A hegyről letekintve mindkét település kőhajításnyira fekszik. S a két falu bármelyikéről nézünk fel, ott állnak a kövek bölcsen, mintha csak azt mondanák: jut belőlünk mindenkinek!

A Jakab-hegynek két erős mondája is van. Természetesen felhasználtam mindkettőt, s talán megbocsáttatik, hogy éltem a művészi szabadság jogával.

Mikor Kővágószőlősön először előálltam a Jakab-hegy mesekönyvének ötletével, az volt a kérés, az archaikus legendákat hagyjam meg eredeti formájukban. Nem sikerült az óhajt teljesíteni. Zsongorkő legendájában Zsongor és Csilla a mélybe vetik magukat menekülés közben. Én ezzel szemben viszont úgy gondolom, egy népmesei alapú történet végén NEM hallhatnak meg a főhősök. A másik probléma a Babás-szerköveknél adódott, ahol az eredeti történetben a veszekedő násznép válik kővé. A kővé válással nincs is semmi probléma, de szerintem ilyen kis veszekedésért senki nem válik kővé, ahhoz nagyobb „vétek” szükségeltetik.

A Kő Zsongor grafikáit Borbás Zoli rajzolta, a fotó illusztrációkat a cserkúti Kátai Laci bácsi mellett még öt fotós készítette.

Ültem a sziklán, bámultam a messzeséget, s lógattam lábam a feneketlen mélységbe. Néztem a hegy alatt megbúvó két települést. Hagytam, hogy átitasson a repülés szédítő-bénító érzése. Belélegeztem a fenyves gyantaillatát, gusztáltam a medvehagyma kesernyés ízét, oltottam szomjam a források nyugtató cseppjeivel. Meghúztam magam a barlang réseiben. Merengve sétáltam a fennsíkon, miközben elmondtam egy imát az egykori klastrom falai között. S mindeközben a történet úgy bugyogott fel belőlem, ha akartam, akkor se tudtam volna neki gátat szabni…

Isten áldja a bátrakat!


GOMBÁK FEJEDELME


Az eredeti legenda a francia Périgord vidékén született, a szarvasgomba őshazájában. Budapestre 1885-ben jutott el a történet, Vajda Viktor Délszaki ég alattírása nyomán. Nekem Deák Attila szarvasgombász barátom mutatta meg az egyik kárászi Gombafesztivál alkalmával. Addig nem nyugodtam, amíg nem „magyarosítottam” a históriát. S mi lehetne jobb a honosításnál, minthogy magyar népmesei motívumokkal, baranyai mondavilággal kereszteztem a francia utat.

A mese az I. Országos Szarvasgomba Aukció nevet viselő rendezvény alkalmából látott napvilágot. A pályázat csak egy füzet megjelenésére adott lehetőséget, így a GOMBÁK FEJEDELME nem mesekönyv, csak egy mesefüzet.

Miközben a grafikus személyén gondolkodtam, egyre csak a szarvasgomba barnás színét láttam magam előtt. Miután Papp Andris elkészítette a Hunczutságokfekete-fehér, karikatúraszerű grafikáit, már tudtam, ehhez a meséhez is valami ilyesmit szeretnék majd.


GARABONCIÁSOK KÖNYVE



Mikor polgármester úr először felvetette egy bikali mese ötletét, kicsit bajban voltam. Nincs a településnek egy mindenki által csodált természeti kincse, nincs egy markáns legendája, ami ugródeszkaként szolgálhatna. Igaz, hogy ott a Puchner örökség, de a mesét semmiképp nem akartam kihegyezni a család történetére.

A település neve a bükkös erdő aljából származik, noha meg voltam róla győződve, hogy a bika szóból ered. Tettem egy kísérletet, több embert megkérdeztem ezzel kapcsolatban, s kivétel nélkül mindenkinek a bika ugrott be elsőre. Alapnak tehát volt két motívumom: bükkfa és bika.

Aztán Pesti János egyik gyűjtése elindította a dolgot. Jani bácsi egy mocsoládi munka kapcsán beszélt egy hajdani rokonáról, aki látta a garabonciást bika képében bejönni Mocsoládra, Bikal felől!

Meg volt a kiindulópont: a bükk a fa mitológiában a legbölcsebb és a legerősebb fa. A garabonciás mondavilágunk egyik legbölcsebb és legerősebb szereplője. Sőt, nem csak nálunk, hanem a germán mitológiában is. Ez lett a kapocs, amivel a bikali embert – a magyart és a németet – össze tudtam kötni.

A település helytörténeti gyűjteményét használtam alapnak. A személyes interjúk is érdekes adalékkal szolgáltak, Dobrovodszkyné Klári, Kriszt Henrik bácsi és felesége különösen sokat segített. Borkó Rezső bácsi visszaemlékezésének köszönhetően sikerült a Puchner családról képet alkotnom a település szemszögéből, amelyet Puchner Károly a családi anekdotákkal tovább színesített. Studer Zsófi szakdolgozatában is találtam egy nagyon „mesés” részt. Balogh Csilla mindeközben pedig fáradhatatlanul segített az összes kérésem megoldásában.

A bikali történet, amely a GARABONCIÁSOK KÖNYVE címet kapta, valamikor az 1840-es évek elején indul és közel félszáz esztendeig tart. A könyvet 3 db, közel azonos nagyságú egységre osztottam. Az elsőben megismerjük Bikal múltját és a főbb szereplőket. A másodikban elkalandozunk a Mecsekbe. A harmadik részben pedig a garabonciás ténykedéseinek leszünk a tanúi Bikalon és a környező településeken. Tulajdonképpen a dolgot úgy is fel lehet fogni, hogy a mese a Hegyhát meséje, melynek – a garabonciás közreműködésének köszönhetően – Bikal áll a középpontjában.

A magyar néprajzi lexikon a garabonciások tanítása kapcsán csak azt jegyzi le, hogy 13 iskolát kell elvégezniük, de hogy ezek melyek, arról nem esik szó. Tettem egy próbát, és megpróbáltam megfogalmazni ezeket az iskolákat, talán sikerült.

A könyvet Kő Boldizsár illusztrációi díszítik, valamint 1942-ben egy német gyermekeket kísérő tanárember lencsevégre kapta a települést, így Jancsik Roland a természetrajzi képek mellett ezeket az archív fotókat is használta a könyv szerkesztésénél.


AZ ERDŐ ÍZE

Másodkiadás


A 2011-ben megjelent mesém másodkiadási jogát megvásárolta a Soproni Erdészeti Egyetem könyvkiadója, az ERFARET. Farkas Péterék az eredeti verziót kibővítették, minden fejezet végén az aktuális mesetémát (medvehagyma, szarvasgomba, gyógynövények…) a valóságban is bemutatják fotóval, ismeretterjesztő leírással. Ezeket a beszúrásokat dr. Börcsök Zoltán készítette.

Menetközben aztán úgy alakult, hogy a kis könyvkiadó megszűnt, a kinyomtatott anyag pedig elég kalandos úton hozzám került.

Szórványos könyvárusításaim azt bizonyították, hogy Borostyán apó, Harmatcsepp, Agyas Agyari, Korc és Morc jóvoltából AZ ERDŐ ÍZE a legjobban eladható mesém. Gondolom – a környezettudatos kiegészítésekkel –, ez a tény a jövőben csak fokozódik.


MOCSOLÁDIA


Polgármester úr egy repülőgép pilóta elszántságával vetette bele magát Alsómocsolád elmesésítésébe. A program szakmai vezetőjének megnyerte dr. Boldizsár Ildikót, a népmesék nagyasszonyát. Az én tisztem a település meséjének megírása lett. Az elkészült műre Radnai Évi korrektor azt mondta, hogy: „a meséid közül eddig ez a legjobb”. Ildikó szavai sem elhanyagolhatóak: „szerintem zseniális, ahogy belefonod a falu történetét a szövegbe”. Mesterem, dr. Pesti János kritikája nagy töltetett adott, bár Jani bátyám azt nem dicséretnek szánta: „ne haragudj Levikém, de ezzel a grimmi romantikával nem tudok mit kezdeni”.

A mese alapját a TŰZ és a VÍZ ellentéte adja. Mocsolád életében a lángocskák a biztonságot, a meleget jelentették, noha, egy korabeli tűzvészben csaknem elpusztult a település. A falu legjelentősebb természeti kincsét a tavak adják, noha, a lakóknak szinte minden évben meg kell küzdeniük az árvízzel.

A főbb szereplőnek a TŰZ/VÍZ mintájára adtam egy pozitív és egy negatív tulajdonságot. Így kapott helyet a történetben a jószívű király, aki ellenben tehetetlen a birodalmat jelentő veszéllyel szemben; a csodaszép hercegkisasszony, akinek azonban a fél arca csúf; a kiskanász, aki a disznóőrzéstől égész a trónig viszi; a hegyháti betyár, akik haramia létére segít megmenteni a birodalmat; s persze a sárkány, aki, amilyen gyönyörű, olyan gonosz. A történetet nem zártam le, mivel a mese folytatásának alapötlete már menet közben megszületett. Talán, egyszer…

A kézirat első verzióját a mocsoládiak ötleteire támaszkodva átírtam, s ezáltal egy egész más megvilágosítást kapott a történet, s a változás mindenképpen a mese előnyére vált. A „tanácsadó testület” a teljesség igénye nélkül: Balogh Anikó, dr. Boldizsár Ildikó, Dicső László, dr. Illés Judith, Kmettyné Győri Szilvia, Nemes Adrienn, dr. Pesti János, Varsányi Gyuláné Bükkösdi Márta.

A grafikákat hosszas vajúdás után Borbás Zoli szülte meg. De megérte végigszenvedni a világrahozatalt, amelyben a bába szerepe Jancsik Roland szerkesztő-grafikusnak jutott!


* * *


Tel.: (+36) 30 / 420-4629


Email: csaszarlevente61@gmail.com

2010. március 12., péntek

Az Erdő Íze / 2006-2007


Valahol a Mecsek rengetegének közepén, de az is megeshet, hogy valamelyik csücskében (talán éppen az észak-keleti szegletén), létezett egy pirinyó falucska, melyet valamikor manók népesítettek be. Zölderdőfalván mostanság csak három szem manóka éldegélt, akik idejük javarészét azzal töltötték, hogy az ódon, kissé elavult gyárukban mindenféle finomságot készítettek.

A manók közül Borostyán Apó volt a legidősebb - mondhatnánk úgy is, hogy az igazgató -, ő irányította a munkát. A két manó-inas, Boróka Bátyó kisöccsével, Bodzával pedig hűen követte minden utasítását. Nagy ritkán, ha valamire még Borostyán tudományából sem futotta, vagy a féltve őrzött Manó-könyvben sem találtak rá utalást, az erdei forrás jó tündére, Harmatcsepp segítette ki őket. A sűrűben lakó állatkák pedig állandóan ott nyüzsögtek a manók körül. Hol segítették őket, hol útban voltak.

Kora tavasztól késő őszig bezárólag folyt a munka, hogy a szörpgyárban elkészült málnákat, lekvárokat, teákat és minden más finomságot Csigavér, a manók fuvarosa majd elszállíthassa az emberek Nagy-piacára, hogy ott aztán jó pénzért túladjon rakományán.

Ez azonban, valamilyen oknál fogva sohasem történt meg. Az a rakomány mindenesetben a kamra polcán maradt. Hogy valóban így esett-e meg, nem tudni, bár igaz lehet.

Legalábbis, az erdő népe ezt beszélte, széltében-hosszában a nagy rengetegnek.

Bejegyezte: email: dátum: 1:58

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom)