Nem tudták megmondani ki ő, honnan jött. Arra sem emlékeztek, hogy mióta él fent a hegyen, Szentlászló fölött. Olyan volt, mintha mindig is ott lakott volna. Az erdőszélén. Annak a vénséges vén tölgyfának a törzsében, amelyik talán még nála is öregebb volt. Az erdőszéli, égig érő fenyők oltalmazóan tornyosultak körülötte, mintha parancsra védenék hajlékát. Csak a legcudarabb téli hónapokban húzódott vissza a hegy oldalában megbúvó, szélvédett barlangjába.
Soha nem volt egyedül. Madarak füttyszavával köszöntötte a reggelt. Napközben az erdő állatai kukkantottak be hozzá, vagy a határban dolgozó falusiak keresték fel egy istenhozzád erejéig. Virágok gyűrűjében várta az estét. Éjszaka csillagos égbolt volt a társa, holdsugárral, bolygók fényével beszélgetett.
Az embereknek – meg az emberek szüleinek és azok szüleinek is – tanáccsal szolgált. Az idők hosszú során nem akadt olyan atyafi messze a vidéken, aki legalább egyszer fel ne kereste volna. És ő segített mindenben. Gyógyította a lelket, ha bánat ért valakit. Vigasszal szolgált, ha a szárazság miatt kiszáradt a gabona, vagy gyenge lett a termés. Igazságot tett, ha a falubéli haragosok pöröltek egymással.
De nem csak az embereket gyámolította. Épp úgy segített a növényeken, bajba jutott állatokon is, ha a szükség úgy hozta. Szárnyaszegett madárfiókán, hullott szirmú vadvirágon. A népek azt rebesgették, szótért a túlvilági teremtményekkel is. Lidércekkel, tündérekkel, garabonciásokkal. Talán még a tűznek, szélnek is parancsolni tud! Felhőkön jár…
Olyan végtelen szeretettel bánt a rászorultakon, amilyen végtelennek tűnt a Mecsek, amely körülvette őt. Messze vitte a szél a hangját, mint távoli harangszót. Hegyek, völgyek figyelték szavát. S mint a Természetből, belőle is áradt az a kifogyhatatlannak tűnő erő, amellyel képes volt az élet dolgain változtatni.
A zengővidékiek Bölcs Remetének nevezték el az öregapót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése