- Mit szeretsz benne? – kérdezte tőlem még Ágával történő kapcsolatunk elején egyszer Judit.
Ezzel ő igazából arra volt kíváncsi, hogy ’mi van’ ebben a nőben, mi az, amiért hajlandó voltam érte mindent felrúgni.
– Okos? – tudakolta, mivel, ha futólag is, de ’kívülről’ már találkozott vele, tehát a külsőségekkel tisztában volt.
- AZ ANYÁT, az ’ősanyát’, a végtelen türelmét, a gondoskodását, a határtalan szeretetét, azt, ahogy a gyomlálja a virágoskertjét, ahogy a hagymát szeli a vacsorához, ahogy felmossa a fürdőszobát, és ahogy befonja reggel a lányok haját. Ahogy tartja a gőzölgő kávéscsészéjét. Azt a végtelen harmóniát, ami a közelségéből árad.
- A NŐT, aki bájával mindenkit elbűvöl, az ékszert („mert a férfi ékszere a nő” – volt az apja mondása), a királynői méltóságot („ő nem tud menni, csak vonulni” – mondta róla volt férje), azt a misztikumot, ami a belső kisugárzása folytán körüllengi. Azt, hogy bárhol lehetek, bármilyen helyzetben, ő mindenesetben méltó partnerem, akire mindig büszke lehetek.
- A LÁNYT, aki ugyan már felnőtt, de még magában hordozza az ifjúság minden tüzét, lángolását, állandó vidámságát, kifogyhatatlan energiáját, aki még hajlandó az egyik percről a másikra valami meggondolatlan őrültséget elkövetni, csak a pillanat kedvéért.
- AZ ASSZONYT, aki egyedül nevelte gyermekeit, aki nagyon higgadtan, nagyon megfontoltan és nagy kitartással építi az életét. Azt az életet, ami a körülötte lévők, a vonzáskörzetébe tartozóknak a középpontot jelenti („…ebből indul ki és ide ér vissza minden. Körbe érsz” ).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése