A Völgyben alant a falu, fent a két vár, jobbról s balról. Mindkettő Máré. Úgy bújnak meg a dombok, lombok takarásában, hogy aki nem ismerve közeledik, az bíz nem is talál rájuk.
Jobbról Márévára, az elsőszülött László birtoka, hozzá a falu, s számos jobbágy. Balról a fivér, Miklósvára áll, Szentlászló irányába.
A két atyafit – Lászlót és Miklóst – mintha nem egy bölcső ringatta, nem egy anyatej növesztette, mintha nem egészen édes testvérei volnának egymásnak. Jellemük, kiállásuk oly különböző.
László az idősebb, termete délceg, arca szigorú, szeme kemény, bár, mikor asszonyára tekint, lovát simítja, enyhül az a tekintet. Miklós alacsonyabb, nem László szálfatermete, bor-hasa mutatja; bajvívás nem a legkedvesebb időtöltése. Arca neki is szemrevaló, csak a szeme. Azok a szemek néha egy kígyó szemei.
Nem volt rossz testvér, de mégis. Az irigységet soha nem sikerült kiölnie szívéből. A vár pincéjében számtalan kincs halmozódott föl, amit a rabló vitézek zsákmányoltak, akik a Márék előtt uralták a várat, míg a király keze le nem csapott rájuk. És ott rejtőzött az a temérdek arany is, amit a közeli Barna-kő barlangjából bányásztak ki az évek hosszú sora alatt. S mind az elsőszülött jussa.
Az a tengernyi kincs…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése